AJÁNLÓ
 
10:10
2014. 09. 15.
Valaha taxisofőrök, misztikusok vagy ornitológusok voltak. Sőt mi több, egyikőjük még miniszterelnökként...
A bejegyzés folyatódik
 
10:10
2014. 09. 15.
Holnap kezdetét veszi a több mint egy héten át tartó VI. Nemzetközi Nyári Zenei Fesztivál...
A bejegyzés folyatódik
 
10:10
2014. 09. 15.
Régóta tartozom már ezzel a beszámolóval. A świdnicai Bach-fesztivál zászlóshajója, a...
A bejegyzés folyatódik
 
10:10
2014. 09. 15.
Kyle Macdonald a classicfm.com-on megjelent kottapéldáit ajánljuk ma minden érdeklődő figyelmébe....
A bejegyzés folyatódik
 
10:10
2014. 09. 15.
Aki augusztus 5-én késő délután és este is az Auer Hegedűfesztivál koncertjeit választotta,...
A bejegyzés folyatódik
Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

A Budapesti Fesztiválzenekar kortárs zenei koncertjei a hazai hangversenyélet kötelezően követendő eseményeivé váltak, s ennek az sem mond ellent, hogy a legutóbbi, hol kissé érzelgősre, hol kissé tarkára komponált művekből összeállított német program meglehetősen mattnak mutatkozott.

Franck Ollu

A Hans Werner Henze, Wolfgang Rihm, Jörg Widmann és Manfred Trojahn nevével fémjelzett műsor igazán reprezentatív és a mai német zene élvonalát képviselte, e nevek között több is akad, mellyel a kortárs zenében kevésbé járatos koncertlátogató is bizonyosan találkozott már. Ráadásul kifejezetten friss darabok, csupa 21. századi mű hangzott el.

A Budapesti Fesztiválzenekar kortárs zenei együttesét egy remek, láthatóan pragmatikus dirigens, a francia Franck Ollu vezényelte. Világos és lényegre szorítkozó mozdulatokkal, magabiztosan jelölte ki a négy kompozíció kontúrját. Az est speciális – ám akusztikai értelemben nem biztos, hogy kedvező – auráját a színpadra „telepített” nézőtér teremtette meg. A „fesztivál-ensemble” elé felállított széksorokból, ill. (mint e recenzió jegyzője) az első emeleti, színpad feletti nézőhelyekről követhettük az eseményeket. Így a szokásos, a zenei tér szempontjából kiegyenlítettebb hangzással szemben egy féloldalasabb, a közelebbi hangszerek játéka által dominált hangképpel találkozhattunk, ami egyfelől izgalmas felfedezések előtt nyitotta meg az utat, ugyanakkor a művek befogadása és megértése szempontjából előnytelenebb hangversenytermi szituációt eredményezett. Persze a látvány, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadi perspektívából ránk köszönő tere adott némi kárpótlást, s nem volt tanulságok nélküli a színpadi akusztika – a közös zenélést igen kevéssé támogató – sajátos viszonyainak megtapasztalása sem.

Wolfgang Rihm

Az est a közelmúltban elhunyt, a 20. század második felének igen termékeny operaszerzője, Hans Werner Henze (1926-2012) művével indult. A 2001-ben befejezett Szürkület (L’heure bleue) című kiszenekari kompozíció a szó legszorosabb értelmében a romantikus programzene szellemében fogant: délvidéki nosztalgiától áthatott szerenádmuzsika volt, illetve lehetett volna. Engem néha-néha a fiatal Alban Berg stílusára emlékeztetett, az alkonyi táj keltette benyomásokat a szerző kissé szorongva, kissé hektikusan, kissé önnön szenvedélyeibe gabalyodva közvetítette. A hallgató természetes harmóniaérzetére hol határozottabban, hol csak célozgatva apelláló, érzékien melodikus Henze-stílus tulajdonképpen kellemes percekkel ajándékozta meg a kritikust, de arra a kérdésre, hogy ez a fajta zene milyen funkciót tölt be abban a bonyolult és szövevényes kulturális kód-dzsungelben, amit közönségesen műélvezetnek nevezhetnénk, nem kapott választ.

S valahogy ez volt az egész est tapasztalata. A korábban inkább izgalmasnak és az eredetiséget intenzívebben ostromló szerzőként megismert Wolfgang Rihm (1952) 2009-ben bemutatott „concertinója” a szólócsellóra és együttesre írt Versuchung (hommage à Max Beckmann) – főleg ahhoz képest, hogy milyen sokat ígérő tónusban indult – meglehetős érdektelenségbe fulladt. Magam ismét csak Berg felé kalandoztam képzeletben s némi kajánsággal fedeztem fel, hogy a darab tulajdonképpen A-dúrban fejeződik be. Helyesebben: nem lepődtem volna meg nagyon azon, ha egy fényes A-dúr akkord csendíti ki a darabot. A mini-koncert szólistája az amerikai születésű Sonia Wieder-Atherton volt. Remek csellista, intenzív, kifejező hangon, beszédesen játszott.

Manfred Trojahn

Manfred Trojahn (1949) műveivel a hazai közönség nemigen találkozhatott, a négy évtizedes múltra visszatekintő Korunk Zenéje sorozatban (mely sorozat mintha a végelgyengülés jeleit mutatná) például egyetlen darabja sem hangzott még el. A most bemutatott, Henze emlékére szerzett kompozíció (Contrevenir – Pour ensemble – Musique à la mémoire de H. W. Henze) bennem kifejezetten pozitív benyomást keltett, miközben az informatív, Halász Péter által jegyzett pompás műsorfüzet egy kissé „gyanús” (vagy épp ellenkezőleg: nagyon is evilági és normális) esztétikai alapállású szerző munkájára hangolt rá. Egy előítélettől ismét megszabadulhattunk – soha rosszabb mérleget!

Sokat vártam Jörg Widman Dubairische Tänze feliratú szvitjétől. A várakozásnak egy sor, igényes, minőségi Widmann-kompozíció ágyazott meg, e mostani darabja technikai értelemben igényes volt ugyan, de a grimaszoló, viccelődő hajlam talán túlságosan is rátelepedett erre a leplezetlenül alkalmi, rutinból végigírt sorozatra; egyes tételei feszültségoldó ráadásszámként lennének igazán érvényesek.

Molnár Szabolcs

(Művészetek Palotája, szeptember 11.)

0 Komment