playliszt

A három éve alapított Anima Musicae Kamarazenekar eklektikus műsort adott az Óbudai Társaskörben. A programban egy ősbemutató is szerepelt. Zarándy Ákos aligha sejthette, hogy klarinétra és zongorára írt Kettősversenye – a maga esszenciális eklektikájával – mennyire jól érzi majd magát ezen az estén.

A személyre szabott szólókat Klenyán Csaba (klarinét) és Kiss Péter (zongora) játszotta. A többnyire dirigens nélkül játszó együttes élére – erre a műsorszámra – Cser Ádámot hívta meg az együttes művészeti vezetője és koncertmestere, G. Horváth László. A háromtételes darab három különböző típusú előadói attitűdöt, három különböző stílusban való jártasságot feltételez, mintha a szólistáknak és a zenekarnak nem is egy, hanem mindjárt három szerzőt kellene kiszolgálni. A konceptuális elemek és a hagyományos zeneszervezési technikák jól megfértek egymás mellett, valahogy még az egyik tételben megszólaló benzinmotoros fűkasza sem tűnt dadaista gesztusnak (vagy elidegenítő effektusnak), szervesnek ható hangszerelési szín volt, ugyanúgy, mint a súrolókefe-dörzsöléssel szóra bírt zongora vagy az „öltözőből” befújt fagott hang.

Zarándy Ákos (fotó: Felvégi Andrea)

E felsorolás alapján persze azt is gondolhatja az olvasó, hogy Zarándy kompozíciója afféle posztmodern gegparadé volt, s bizonyára kétkedve fogadná, ha egy alapvetően „konzervatív”, motívumfejlesztő, formakoncepciójában klasszikus elvekre hivatkozó darabról számolnék be. Sőt, tovább is mehetünk: a Zarándy-féle eklektika nem a stílusok és a hangvételek sajátos turmixa (ez csupán a hangzás felszíne), hanem egymással ritkán (vagy soha nem) társuló kompozíciós szemléletmódok kombinációja. Avantgárd technikákat tesztel tradicionálisabb zenei anyagokon, vagy megfordítva: a tradicionális elemeket az újabb keletű technikák nyomása alá helyezi. E szintetizáló hajlamra már korábbi darabjaiban is felfigyelhettünk, a Kettősverseny viszont – bár a mű önmagában még kiforratlannak tűnik – kifejezetten újszerű módon valósítja meg e törekvést. A zenekari játék kevéske bizonytalanságát (ősbemutatónál ez természetes) Klenyán Csaba és Kiss Péter fölényes és laza, ugyanakkor igen koncentrált játéka hozta egyensúlyba.

Pillanatkép a november 30-i koncertről (fotó: Bánlaki Szabolcs)

Az Óbudai Társaskör színpada zsúfolásig telt zenészekkel, Zarándy darabjához azonban ez is kevésnek bizonyult. Jó lenne minél hamarabb meghallgatni egy valamivel nagyobb együttes előadásában is. Ez lehetne akár az Anima Musicae is, az együttes Sosztakovics Kamaraszimfóniájában (Op. 110a, a c-moll vonósnégyes vonószenekari átirata) már ideális hangzásviszonyokat teremtett (18 vonós szólaltatta meg a darabot). De nemcsak az egyenletesen telített, kézben tartott hangzás, hanem az értelmezés magabiztossága és ízlésessége (a darab könnyen túldramatizálttá, narcisztikusan önsajnálóvá is válhat) is imponáló volt, úgy éreztem, hogy a fiatal zenészek közül már többen is találkoztak a kompozíció eredeti, vonósnégyes formájával. Az est csúcspontja volt.

A koncert André Jolivet Trombita-concertinójával kezdődött, Pálfalvi Tamás (trombita) elfogódottan adta elő, az ellenpontozó zongoraszólamot Kiss Péter vállalta magára, az Anima Musicae tapintatosan kísért.

A folytatásban hallott darabban – Louis Spohr klarinétra és vonósokra írt koraromantikus művében (Fantázia és variációk, Op. 81) –, „hála” a szerzőnek, nem könnyű megfelelni az ízlésesség követelményének. Klenyánnak és az Anima Musicae-nak azonban sikerült, ám ettől a darab mégis inkább fura, mint érdekes.

A két kürtre és zenekarra komponált Esz-dúr kettősverseny sem gyöngyszem, s tulajdonképpen mindegy is, hogy Joseph Haydn vagy Michael Haydn írta, mindkettőjük írt klasszisokkal jobb darabokat. A szólókat Tóth Bálint és Hamar Máté derekasan abszolválta, művészileg igényesebb darabokkal is bátran színpadra állhatnának.

Summa summarum: Sosztakovics és Zarándy miatt érdemes volt kiruccanni Óbudára.

Molnár Szabolcs

(2013. november 30. – Óbudai Társaskör)