AJÁNLÓ
 
09:30
2014. 08. 02.
Valaha taxisofőrök, misztikusok vagy ornitológusok voltak. Sőt mi több, egyikőjük még miniszterelnökként...
A bejegyzés folyatódik
 
09:30
2014. 08. 02.
Holnap kezdetét veszi a több mint egy héten át tartó VI. Nemzetközi Nyári Zenei Fesztivál...
A bejegyzés folyatódik
 
09:30
2014. 08. 02.
Régóta tartozom már ezzel a beszámolóval. A świdnicai Bach-fesztivál zászlóshajója, a...
A bejegyzés folyatódik
 
09:30
2014. 08. 02.
Kyle Macdonald a classicfm.com-on megjelent kottapéldáit ajánljuk ma minden érdeklődő figyelmébe....
A bejegyzés folyatódik
 
09:30
2014. 08. 02.
Aki augusztus 5-én késő délután és este is az Auer Hegedűfesztivál koncertjeit választotta,...
A bejegyzés folyatódik
Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

93 éve hunyt el a Hang, Enrico Caruso. Fiatalon ment el, mindössze 48 évet élt, mégis, máig sem ért még senki a nyomába.

Enrico Caruso (azaz eredetileg Errico Caruso) Nápolyban született, egyes források szerint harmadik, más források szerint tizennyolcadik gyermekként. A Sors hatalmas tehetséggel áldott meg, de megfelelő képzést sosem kapott. Még ez is a javát szolgálta, hiszen – mivel a magas hangokkal problémái voltak – a felső lágéban valamiféle falzettet énekelt, amiért sokan csodálták. Azt, hogy megérte a felnőttkort, a szerencsének köszönheti. Családja igen sanyarú sorban tengődött, a nem megfelelő táplálkozástól édesanyjának elapadt a teje. A kis Erricora így elgondolni is rossz, mi várhatott volna, ha a templomban fel nem figyel rájuk egy arisztokrata hölgy, aki akkoriban vesztette el hasonló korú gyermeke. Felajánlkozott szoptatós dajkának, így Errico legtöbb testvérével ellentétben megélhette a felnőtt kort. A grófnő később is figyelemmel kísérte: ő tanította írni, olvasni és gyakran anyagi segítséget is nyújtott a családnak.

A gyermek Caruso az éneklés mellett a rajzolásban is tehetségesnek mutatkozott; rajztehetségére felfigyelvén az egyik tanítója kéziratokat másoltatott vele. A másolással sikerült némi pénzt is keresnie, gyakran vállalt kottamásolást és kisebb színdarabok másolását is.

Bár édesanyja hatalmas áldozatok árán taníttatta, és oktatója, Bronzetti atya is elengedte a gyermek tandíját, mivel tehetségesnek tartotta, Caruso mégsem volt jó tanuló. Gyakran ellógott a próbákról és a kikötőbe ment, vagy a Santa Lucia öbölben úszott. Ezeknek a rendszeres úszásoknak köszönhette erős tüdejét, ami sokat segített a későbbi operaénekesi pályáján. Az iskolában heves természetének köszönhetően gyakran keveredett verekedésekbe; az év végi díjkiosztáson, amikor Bronzetti nyilvánosan is megdorgálta Erricót (azaz hívjuk most már azon a néven, ahogy mi is ismerjük, Enricót), ő földhöz vágta az éneklésért kapott érmét, majd miután az apja kényszerítette, hogy kérjen bocsánatot, elrohant és soha többet nem tért vissza az iskola padjaiba.

A kis Caruso, bár éneklésével meglehetős népszerűségre és némi pénzmagra tett szert, a felelőtlen fiatalok életét élte egészen anyja haláláig. A szomorú esemény megváltoztatta az ifjú Enrico természetét: többé nem járt kávéházakba, szakított régi barátaival és a templomi énekléssel is felhagyott. Testvérei árvaházba kerültek, apja pedig új asszonyt hozott a házhoz, aki sokat segítette Enricót, hogy sikerüljön megvalósítania az álmát és operaénekes legyen.

Caruso tizennyolc éves korában, a hangmutálás után nagy csalódására világos bariton lett, a telt tenor helyett, mely hangszín akkoriban igen népszerűségnek örvendett. Hangjára azonban felfigyelt Eduardo Missiano, aki rávette énektanárát, Guglielmo Verginét, hogy vállalja el ingyenesen növendékének a fiatalembert. Verginé meghallgatta Carusót, de nem nyerte el a tetszését, „olyan a hangja, mint az ablakon besüvítő szél”, mondta. Ennek ellenére megengedte, hogy a fizetős diákoknak tartott órákat egy sarokból figyelje. A maestro gyakran gúnyolódott vele és arra biztatta, hogy nagyobb fegyelemmel és többet gyakoroljon. Verginé iskolájában Caruso éneklésben nagyon le volt maradva a többi diáktól, ezért gyakran szégyellte a hangját, de további kellemetlenségeket okozott neki az is, hogy az iskolába jómódú családok gyermekei jártak, akik igencsak jól voltak öltözve, neki pedig fekete festékkel kellett bekennie kopott öltönyét, hogy ne lehessen látni, mennyire ki van fakulva.

Hamarosan katona lett, de szerencséje itt is vele volt, összesen hat hónapot kellett csak zubbonyban töltenie. Utána nekifutott a kezdő énekesek minden akadályának: meghallgatások, izgalomtól elcsukló hanggal, izzadó tenyérrel… Kudarcok, újabb kísérletek, újabb kudarcok. Néha egy-egy impresszárió felfigyelt rá, de csak olcsó kis fellépési lehetőségekhez jutott általuk.

Visszatért Nápolyba és felkérést kapott, egy zenés misén énekeljen szólót, majd beugróként a Faustban énekelt a Teatro Belliniben. Ez utóbbi szereplése annyira megtetszett a színház igazgatójának, hogy nyomban szerződtette az őszi szezonban bemutatandó Rigolettóban a mantuai herceg szerepére és a Faustra. Ugyanekkor impresszáriója, Zucchi segítségével bekerült egy operatársulatba is, amelyet egy hónapra meghívtak a kairói Ezbekieh Színházba – Egyiptomban Caruso hatszáz lírát énekelt össze, azonban még ott elszórakozta mind.

Egyiptomi szerepléséből hazatérve egyhavi szerződést kapott a Teatro Mercadantéba, a bellinibeli szerződése lejárta utáni időszakra. A Bellini színházban nem aratott nagy sikert, ennek ellenére 1895. november 29-én a Mercadante színház Traviata előadásának plakátján már szerepelt az „Enrico Caruso” név. Itt figyelt fel rá Emma Calvé, a híres francia énekesnő, és még másnap fényképészt küldött a lakására. Mivel Carusónak egyetlen inge épp mosásban volt, egy ágyterítőt tettek a vállára és abban fényképezték le.

Innentől egyik színháztól került a másikhoz.  A művészethez szükséges fegyelmet nem könnyen sajátította el, a kezdet nem volt problémamentes. Szicíliban, Trapaniban például egy előadás előtt, mivel túl sokat ivott, elaludta a kezdést, majd amikor egy félóra késéssel megérkezett a színpadra, hibásan énekelte a szöveget: ahelyett, hogy „Le sorti della Scoziá” ('Skócia sorsa'), azt énekelte, hogy „Le volpi della Scoziá” ('Skócia rókái'), s a közönség kifütyölte. Az előadást félbe kellett szakítani, Carusót pedig fizetség nélkül elbocsátották. Ezen eset után gyakran csúfolták „volpi”-nak (rókának). A helyére szerződtetett tenorista azonban nem nyerte meg a közönség tetszését, és visszakövetelték az épp a várost elhagyni készülő „skót rókát”.

Szicíliai útja után már szinte mindenhol rajongva fogadták Carusót. Egy előadás után Vincenzo Lombardi, a karmester meghívta egy pohár borra és megkérdezte tőle, nem vállalná-e el Bellini Puritánok című operájának egyik szerepét. Caruso vonakodott, mivel úgy érezte, az ő hangja nem elég egy ilyen nehéz tenorszerepre, azonban amikor Lombardi ingyen énekórákat ajánlott fel, mégis elvállalta. Lombardi sokat javított Caruso hangján, ő tanította meg neki a magas hangok kiéneklését, addig ugyanis képtelen volt a felső regiszterben énekelni. Caruso erős dohányos volt, és hiába könyörgött neki Lombardi, nem volt hajlandó leszokni.

Lehetetlen küldetés  blog terjedelemben elmesélni minden sikerét, baklövését és életét. Nem volt könnyű ember, hiperérzékeny, túlfeszített művész volt, túl heves reakciói gyakran váltottak ki ellenérzéseket. Mindent elkövetett, amit olasz férfi elkövethet: botrányok, házassági ígéret megszegése, lányszöketetés, ilyesmik…

Aki mindent el szeretne olvasni, annak ajánlom szeretettel Stanley Jackson Caruso című könyvét.

Ő volt az első sztár, akit a hanglemezipar tett naggyá. Nem csak életében, halálában is legenda volt: Bebalzsamozott holttestét a Hotel Vesuvio halljában ravatalozták fel, négy óriási gyertya között. A rögtönzött kápolnába tömegek zarándokoltak. A temetés napján New Yorkban félárbocra eresztették a lobogókat, a Metropolitan homlokzatát pedig egy egész hónapig gyászdrapéria borította. Az olasz király – közrendű ember esetében először a történelemben – megnyittatta a San Franceso di Paola bazilikát. A temetésen hatalmas tömeg vonult fel, a nápolyi üzletek aznap zárva tartottak. A gyászmenet a tenorista faburkolatba foglalt kristálykoporsóját végigkísérte a Santa Lucia mentén, az útvonalat százezrek szegélyezték, a tömeget katonai kordon fogta vissza. A gyászmise után a koporsót egy ideiglenes kápolnába vitték a Del Planto temetőbe, majd később egy új kápolnába szállították. A temetést követően barátai úgy intézkedtek, hogy a bebalzsamozott testet minden évben öltöztessék új ruhába. Ez a szokás egészen 1927 áprilisáig fennmaradt, amikor Caruso felesége, Dorothy – megelégelte, férje maradványait egy fehér gránit sírkő alá temettette és lezárta a mauzóleumot.

Playliszt

0 Komment