playliszt

1868. július 19-én, Pennsylvaniában megszületett Florence Foster Jenkins, feltehetőleg minden idők legrosszabb énekese. Persze, könnyű a legekkel operálni, erre már a múltkor is kitértem, de ez a hölgy minden figyelmet megérdemel – és meg is szerezte magának. Bár híján volt a ritmusérzéknek és intonációs képességnek, mégis megtöltötte a világ egyik zenei központját, a Carnegie Hallt.

Hangja élesen, alig szólt a magas regiszterben – ez azért annyira fájós, mert hangversenyinek egyik csúcspontja általában az Éj Királynőjének híres koloratúr-áriája volt. Ezzel mindig tomboló sikert aratott, s hogy ez a tapsvihar összeesküvés volt-e, vagy csupán gúny, már sosem fogjuk megtudni. De Florence Foster Jenkins igazi sztár volt. Celeb.

Édesapja bankár volt, aki konzervatív lévén elengedte a füle mellett lánya óhaját, miszerint művészként kívánja kifejezni lelkét a nagyérdeműnek. Apja abban bízott, hogy kislánya inkább rendes, otthonteremtő háziasszony lesz. Jenkins így hozzáment egy orvoshoz, Frank Thorntonhoz. A frigy nem tartott sokáig, utána pedig csúf idők jártak a hölgyre, zongoraleckéket adott, de ebből is alig-alig tengette mindennapjait. A helyzet csak akkor javult meg, amikor édesapja jobblétre szenderült, tetemes összeget hagyva a lányára, aki hanyatt-homlok elrohant egy énektanárhoz.

Hogy minek, nehéz kideríteni, mert az énektudományán az oktatás nem sok nyomot hagyott. A ritmusérzék hiánya arra kényszerítette zongorakísérőjét, Cosme McMoont, hogy az áriákat, dalokat más tempóban, máshogyan játssza. Ez azonban csak olaj volt a tűzre. Jenkins úgy gondolta, a világ hamarosan az ő primadonna-lábai előtt hever. Koncerteket és közönséget szervezett magának rendszeresen, ezzel párhuzamosan azonban jótékonykodott is: alapítványokat hozott létre fiatal művészek megsegítésére. Rutinos szervezőként a jótékonysági hangversenyek fellépői közé önmagát is bevette. Zenei tehetségénél sokkal nagyobb volt a szervezőkészsége, a mai menedzserek rengeteget tanulhatnának tőle: elképesztően jól tudott személyes kapcsolatot kialakítani a közönséggel. Koncertjeire személyesen árulta a jegyeket, és minden koncert végén megérte a hallgatóságot, hogy írja meg neki, melyik ária tetszett a legjobban a koncert során.

A dolog működött. A nevetésre és szórakozásra éhes publikum csak úgy tódul koncertjeire. Florence Foster Jenkins nem csak hangjával, hanem színpadi megjelenésével is nagyot alkotott – elképesztően extravagáns jelmezekben feszített. A kedvence az „Ihletettség angyala” elnevezésű cucc volt, melyhez egy pár hatalmas, fehér szárny is társult. Alkalmanként egy kosár szegfűt is felvitt magával a színpadra, ahonnan a virágokat a közönség sorai közé dobálta.

A „tehetségtelen emberek hősnője”, ahogy egy kritikus elnevezte őt, nem hagyta, hogy álmai megvalósításában a kritika vagy a józan ész befolyásolja.

1944-ben autóbalesetet szenvedett egy taxiban. Ebből felépülvén úgy érezte, magasabb „F” hangot tud énekelni, mint valaha (hálából egyébként hatalmas ajándékot küldött a taxisofőrnek) – ezek után következett a híres-hírhedt Carnegie Hall-béli koncert, amely énekesi karrierjének csúcspontja volt. 76 éves volt ekkor. A hangverseny sajtóvisszhangja meglepően vegyes, helyenként kifejezetten gyöngéd volt. „Mindenki remekül érezte magát”, „A művésznő mindent megtett”, „Öröm volt látni, mennyire boldog volt a színpadon. Bár több muzsikus érezne így!” – és ehhez hasonló írások is megjelentek az újságok hasábjain másnap.

Florence Foster Jenkins Carnegie Hall-ban tartott áriaestje után egy hónappal meghalt, egyes pletykák szerint összetört a szíve a közönség nevetésétől. „Mondhatják, hogy nem tudok énekelni, de azt nem, hogy meg sem próbáltam” – hangoztatta mottóját. Film is készül róla, pont idén, Meryl Streep főszereplésével.

Akárhogyan is, ezt gondoljuk át. Az akarat előtt nincs lehetetlen!

Playliszt