playliszt

George Ensescu hegedűművész, zongoraművész, tanár, zeneszerző és karmester volt. Életműve ugyanazt jelenti a román zenekultúra számára, mint a mi számunkra Kodály és Bartók. A kortárs zenét és a nemzeti folklórt forrasztotta össze kiapadhatatlan zeneiséggel.

Enescu 1881. augusztus 19-én született Liveniben, a falut azóta - világhírű szülötte tiszteletére – átkeresztelték George Enescu nevére. Négyéves korában kezd el hegedülni, noha a hangjegyeket még egyáltalán nem ismerte. A zenei lejegyzés módozataival egy év elteltével ismerkedik meg, ekkor készül első szerzeménye is. A kor egyik legnevesebb román hegedűpedagógusa, Edouard Caudella tanácsára a Bécsi Konzervatóriumba megy tanulni, ahol a magyar Sigismund Bachrich az első mestere, akit két évvel később ifjabb Joseph Hellmesberger követ a kis Georges életében. Ugyanekkor csatlakozik a tanárokhoz Robert Fuchs is, aki összhangzattanra oktatja. Bécsi bemutatkozó fellépésére 1892 elején került sor, itt még csak a konzervatórium növendékeinek játszik, de pár hónap múlva már szélesebb közönség előtt játssza Vieuxtemps Fantáziáját. Egy évvel később, 12 évesen Johannes Brahms vezénylete alatt ő a szólistája Mendelssohn e-moll hegedűversenyének. A közönség el van ragadtatva, „román Mozart”-nak nevezi.

Enescu 1893-ban fejezi be a Bécsi Konzervatóriumot a hegedű szakon, de még egy évet Bécsben tölt, hogy Fuchsnál zeneszerzést tanulhasson. 1895-ben édesapjával Párizsba költözik, hogy ott tökéletesítse tudását. A Conservatoire-ban hegedűt Pierre Marsick-tól, zeneszerzést Massenet-tól és Fauré-tól tanul. Évfolyamában, barátai között olyan nevekkel találkozhatunk, mint Ravel, Casella, Roger-Ducasse és Cortot. Párizsi tanulmányai során Enescu elsősorban a zeneszerzésre koncentrál. Műveit első alkalommal 1897-ben mutatták be Párizsban, egy teljes estét betöltő kamarahangversenyen, ezt követte egy év múlva zenekari művének, a Román poémának bemutatója. A 17 esztendős szerző ez utóbbi művét hazájában, Bukarestben is bemutatták a párizsi koncert után két hónappal, a román újságok az egekig magasztalták tehetségét és fontosságát a nemzet számára.

Enescu 18 éves korától, azaz attól a pillanattól kezdve, hogy elvégezte a Párizsi Conservatoire-t, elkezdte azt a fajta kettős életet, amely egész életét végigkísérte. Szinte egyszerre élt Franciaországban és Romániában, energiáit a zeneszerzésnek és a hegedűjátéknak szentelte. Hegedűművészként és zongoristaként inkább Párizsban tevékenykedett. 1902-ben létrehozott egy triót Alfredo Casellával és Louis Fournier-val, két év múlva, 1904-ben megalapította az Enescu Vonósnégyest. Az I. világháború kitörése előtt Európa számos országába ellátogatott, mint hangversenyező művész. A nyarakat általában Romániában, vidéken töltötte. Itt - a román királyi család kegyeltjeként - nagy tekintélyre és befolyásra tett szert, 1912-ben megalapította az Enescu-díjat román szerzők számára. Az I. világháború idején Romániában tartózkodott, létrehozott egy szimfonikus zenekart. 1921-ben megalapította az első román operatársulatot, betanította és levezényelte az első előadást, Wagner Lohengrinjét az év utolsó napján, december 31-én.

A két világháború közötti időszakban Enescu szinte kizárólag egy feladatra koncentrált: egyetlen operájának, az Oedipusnak a megírására. Noha a téma már 1910 óta foglalkoztatta, csak most fogott hozzá a komponáláshoz. A darab megírásához sok idő kellett, a partitúra csak 1932-ben lett késznek mondható. A mű a premieren hatalmas sikert aratott, elsősorban a zenésztársadalom köreiben. 1937-ben levették a műsorról, és egészen addig nem adták elő újra, míg a szerző halála után nem sokkal, 1955-ben a Francia Rádió fel nem újította a darabot. Romániában 1958-ban mutatták be, s ennek az előadásnak köszönhetően a dalmű elfoglalta méltó helyét a román nemzeti opera repertoárjában.

Abban, hogy az Oedipus olyan lassan készült el, jelentős szerepet játszott az is, hogy Enescu egyre többet turnézott. Az 1920-as években az Amerikai Egyesült Államokban kapott először lehetőséget, hogy hangfelvételeket készítsen, mint hegedűművész. Amerikai zenekaroknál kapott először lehetőséget arra is, hogy kipróbálja magát, mint karmestert. Ezek a kísérletek olyannyira jól sikerült, hogy 1936-ban Enescu is jó eséllyel indult a válogatáson, amely során Toscanini utódját keresték a New York-i Filharmonikus Zenekar élére. 1925-ben Enescu egy amerikai fellépése keltette fel az ifjú Yehudi Menuhin figyelmét olyannyira, hogy Európába utazott és két évig nála tanult. Menuhin így emlékezett mesterére: ”Számomra Enescu mindig a világ egy csodája marad. Személyisége és alakja olyan mélyen vésődött bele a lelkembe, mint a fák vagy a hegyek formája. Hatalmas gyökerek és veleszületett nemesség, ezek tették őt ennyire csodálatossá.”. Enescu nem szívesen tanított, de ennek ellenére minden tanítványában mély nyomott hagyott. Mesterkurzusain olyan világnagyságokat indított útjukra, mint Arthur Grumiaux, Ida Haendel és Ivry Gitlis.

A II. világháború alatt Enescu Romániában tartózkodott, ezidőtájt készített néhány fontos hangfelvételt keresztfiával, Dinu Lipattival. A háború befejezésekor, a Kommunista párt hatalomátvétele után száműzetésbe kényszerült. Elszegényedett, öreg volt és beteg, ráadásul imádott felesége, a híresen gyönyörű Maruca Cantacuzino hercegnő mentális problémákkal küszködött. Száműzetése első néhány évében ismét hegedűművészként tevékenykedett, ebből az időszakból is fontos felvételek maradtak ránk.

Enescu mindenkire nagy hatással volt, akivel csak találkozott. Zeneileg és emberileg is egyedi jelenség volt. Csodálatos zenei memóriával volt megáldva, fejből tudta Wagner Ringjének minden egyes hangját, valamint Bach szinte összes művét. Karmesterként, tanárként és muzsikusként megvolt az az adottsága, hogy a zenéhez alázattal közelítsen. Kerülte a feltűnést, a magamutogató játékmódot, fellépései során a főszerep a melódiáé volt, nem a művészé vagy a briliáns technikáé. A zene iránti alázata saját műveihez való viszonyában is megmutatkozott, zeneszerzői karrierjének egyik fő akadálya saját maga volt, annyira rettegett mindennemű önreklámozástól.

Enescutól mindössze 33 opust adtak ki. Ez nem túl sok, hangversenyekkel telezsúfolt művészélete erre nem elégséges magyarázat. Az ok másban keresendő: Enescu maximalista volt, megírt műveit újra és újra átkomponálta előadatásuk után. Sőt, újabb kutatások feltárták, hogy kiadott műveinek száma elenyésző félkész, vagy éppen kész, de elég jónak nem ítélt kompozícióihoz képest. Óvatos becslések szerint is több száz olyan kézirat maradt fenn, amely már befejezettnek tekinthető. A szerző így vall önmagáról: „Arra használom képességeimet, hogy szeressem a zenét és alkothassam azt. Ha műveim száma kevésnek tűnik, ez azért lehet, mert önmagamból a legjobbat akartam adni. Csak azt akartam kiadatni, amit már majdnem befejeztem”. 

Playliszt